Mi a történelem?

A kérdés megválaszolásához E. H. Carr: Mi a történelem? című munkáját veszem alapul. Dolgozatom első pár sorában szeretném bemutatni magát a mű szerzőjét, majd a könyv felépítését. Ezt követően megpróbálok válaszolni a dolgozatom címében szereplő kérdésre. Edward Hallett Carr 1892-ben született. Először a londoni Merchant Taylors’ School—ban, majd a cambridge-i Trinity College-ban végzett, ahol ókortudományokkal foglalkozott. Majd 1955-ben ennek az intézménynek a tanára lett. A köztes időszakban külügyi feladatokat látott el 1916 – 1936-ig, majd 1936-ban a University College of Wales nemzetközi politika tanszékének professzora lett. A következő öt évben a Times szerkesztőjeként dolgozott, majd 1953-tól 1955-ig az oxfordi Balliol College-ban a politikai elmélet oktatója lett. Jelentősebb munkái közé sorolhatóak: A romantikus száműzetés, A húszéves válság 1919-1939, Békefeltételek, Szovjet hatás a nyugati világra, illetve Az új társadalom. Legkiemelkedőbb műve, amely ismertté tette, a monumentális, 14 kötetes Szovjet – Oroszország története, amelyen csaknem 30 évig dolgozott. Könyvét 6 fejezetre osztotta, amelyeket az alábbiakban ismertetek.

I. A történész és a tények

Az első fejezetben, a címben szereplő kérdéssel kapcsolatban a szerző attól tart, hogy érdemes- e bolygatni egy ilyen fontos kérdést. Véleménye szerint a vizsgálódás jóval szélesebb területet ölel fel, mint a szűken vett történelem. A feltett kérdésre válaszunk egyfelől egy adott időben elfoglalt helyzetünket jelenti, de valójában egy ettől átfogóbb kérdésre kell felelnünk; hogyan tekintünk arra a társadalomra, amelyben élünk? A 19. század elején az a szemlélet élt, miszerint „a történésznek az a feladata, hogy „egyszerűen megmutassa, hogyan is volt (Wie es eigentlich gewesen?)” Az angliai történelemszemlélet szerint a történelem szó jelentése nem más, mint napvilágra került tények összessége. Példaként a történészt a halásszal azonosítják, aki zsákmányát hazaviszi, elkészíti és a saját ízlésvilágának megfelelő körítéssel tálalja. Sir George Clark szerint, ha a történelmet gyümölcshöz hasonlítanánk, akkor annak magját alkotnák a puszta tények, a körülötte lévő részt pedig az oly gyakran vitatott értelmezések. Az empiristák azt az elvet vallották, hogy „Először ragadd meg a tényeket, aztán saját felelősségedre merészkedj az értelmezés ingoványos területére.” G.B. Bury értelmezése alapján az ókori és középkori történelem tele van üres lapokkal. Carr szerint mások olyan kirakós játékhoz hasonlították a történelmet, amelyből elemek hiányoznak. A középkorból megmaradt írásos tények közel mindegyike úgy jutott el hozzánk, hogy akik feljegyezték őket azok generációkon át valláselmélettel illetve ennek gyakorlásával foglalkoztak, így a vallás kiemelt jelentőséget kap a mai történelmünkben. A szerző megemlíti Barrac Lough professzor írását is, aki a mai történelmet úgy jellemzi, hogy inkább mások által elfogadott állítások sorozata, mint a szigorúan vett tények összessége. Az 1945 utáni időszakról az író úgy vélekedik, hogy inkább a rekonstruált feljegyzések és dokumentumok összessége maradt ránk, melyet az eredeti hiányában a történészek hitelesnek fogadnak el, ám valójában nem nyugszik szilárd alapokon. Véleménye szerint minden történésznek dokumentumokra, és tényekre van szüksége, ám ezek egysége sem ad arra pontos választ, hogy „mi a történelem”. Nyugat – Európa értelmisége szempontjából a 19. századot az író bemutatásában úgy jellemezhetjük, hogy a benne résztvevő tudósok, történészek kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy a tényeken túl kérdéseket tegyenek fel, s azokra választ keressenek. A múlt század végén Németország volt az, aki megkérdőjelezte a tények elsőbbségének elvét és komoly erőfeszítéseket tett arra vonatkozóan, hogy megválaszolja a dolgozatom címében szereplő kérdést. A 20. század elején Németországot Itália követte, aki egy olyan filozófiával állt elő, melyet egyértelműen az előzőekben említett Németország ihletett. Croce kijelentése alapján a jelen problémáinak fényében, a jelen szemüvegén át nézve a múltat fogalmazhatjuk meg azt, hogy mit jelent a történelem, ahol a történész legfőbb feladata az értékelés, nem pedig a feljegyzés. Collingwood azt az álláspontot képviseli, miszerint „minden történelem a gondolat történelme.” Nézeteihez hasonlóan nyilatkozta Oakes Hott professzor, hogy történetírás nélkül nem létezhet a történelem, ugyanis a tények sosem léteztek s nem is létezhetnek „tiszta formában”, mert nagymértékben befolyásolja elénk tárt formájukat az őket leíró történész tudata. Ahhoz, hogy ezt megérthessük, egy kezünkbe akadt történelmi mű esetében ne a benne lévő tényekkel, hanem elsőként a történésszel azonosuljunk. A fejezet vége felé az író azt taglalja, hogy minden történész egy óceáni halászhoz hasonlóan olyan tényekre talál, amelyeket keres. Ebben a felfogásban maga a történelem, nem más, mint egyfajta értelmezés. A történetírónak együtt kell éreznie az általa vizsgált emberek képzelőerejével és gondolkodásával illetve alapkövetelmény, hogy csakis a jelen szemüvegével érthetjük meg a múltat. Igyekeznie kell semlegesnek maradni, amelyet gyakran már egy nyelvhasználat is kizár. Mivel a jelenünk megértéséhez múltunkon át vezet az út, ezért nem az a dolguk, hogy a múlttól függetlenítsék magukat, hanem hogy azt megértsék és birtokba vegyék. Vigyázni kell azonban, nehogy túlértékelődjön a történész szerepe, mert így arra a következtetésre jutnánk, hogy „a történelmet a történész alkotja”. Egy feltételezés szerint maguk a tények önmagukban lényegtelenek, mert az értelmezésük a fontosabb. Ahogy a nagy filozófus, Nietzsche mondta: „Attól, hogy egy vélemény hamis, még lehet nagyon hasznos…” A fejezet záró soraiban Carr saját eszmefuttatása tárul elénk. E szerint a történésznek vigyáznia kell, hogy lehetőség szerint az általa vizsgált témában ne dolgozzon pontatlan tényekkel. Egy történészt többnyire úgy képzelünk el, hogy először is jegyzeteket készít, megismeri a forrásokat, majd a tudás birtokában megírja élményeit. A valóságot saját szavaival fogalmazza meg: „Ami engem illet, mihelyt átnéztem néhányat a legfontosabbnak tartott források közül, erős késztetést érzek arra, hogy halogassam az írást – nem feltétlen az elején kezdem el, itt vagy amott, valahol. Innentől fogva párhuzamosan olvasok és írok.” Minden történetíró tudja, hogy a tényeket azok értelmezéséhez kell igazítani úgy, hogy a kettő közül bármelyiknek az elsőbbségét lehetetlen megállapítani. Mind az értelmezés, mind a tények egymásra gyakorolt kölcsönhatása fennáll a jelen és a múlt között, hiszen a tények a múltat, maga az író pedig a jelent képviseli. A kutatás tények nélkül értelmetlen, a történetíró nélkül viszont nem kaphat jelentést. „Ennélfogva a „ Mi a történelem?” kérdésre az első válaszom az volna, hogy szakadatlan kölcsönhatás a történész és a tények, soha véget nem érő párbeszéd a múlt és a jelen között.”

II. A társadalom és az egyén

Ebben a fejezetben a szerző kifejti, hogy a történelmet egyének írják egyénekről, a történésznek az elsajátított ismeret nem a magántulajdona, és kutatásai egy korábbi társadalom egyéneiről szólnak. A történész egyedi emberi lény, ő maga is a történelemnek a része, az, hogy a múltat milyen szemszögből nézi, attól függ, hogy magában a történelemben hol helyezkedik el. Ahhoz, hogy megérthessük és értékelni tudjuk egy történész munkáját, véssük eszünkbe Marx tanítását, miszerint „magát a nevelőt is nevelni kell.” Mivel a világ sodrásában a cselekmények s ezzel egyidejűleg a történész is folyamatos mozgásban van, műve minden esetben tükrözi azt a korszakot és társadalmat, amelyben alkot. Az előző fejezetben említésre került, hogy a történelem megismerése előtt, magát a történészt kell tanulmányoznunk, ezt a megállapítást annyival egészíteném ki, hogy még a történész tanulmányozását megelőzően, annak történelmi és társadalmi környezetét kell tisztán látnunk. Történelmi hagyományőrzésünket kiválóan példázza az a század eleji kijelentés, hogy „a történelem a nagy emberek életrajza”. Ezt annak kapcsán említem, hogy elődeink gyakran kapcsolták nagyobb történelmi eseményeinket egy-egy fontosabb személyhez, mint egy folyamathoz. Ez a megállapítás csupán feltételezésen alapszik, miszerint az egyén másképp viselkedik egyedül, mint valamely csoport tagjaként és a történelem vizsgálata során, az író döntheti el, hogy melyik verziót veszi figyelembe az egyén tanulmányozásánál. A kiemelkedő ember, egyben kiemelkedő jelentőségű társadalmi jelenség, mert azzal, hogy szavakba önti korának akaratát, és be is teljesíti, azáltal a képviselt korszak megelevenedik előttünk. Amit az előzőekben az író múlt és jelen közötti párbeszédként említ, nem egyének, hanem társadalmak párbeszéde tehát. Ebben a megközelítésben a történelem nem más, mint annak az írásos formája, amit egy korszak egy másikból említésre méltónak tart.

III. Történelem, tudomány és erkölcs

Ebben a részben a szerző a tudományhoz hasonlítja a történetírást. A tudomány módszere ugyanis nagyban hasonlít a történetíráshoz, amely során szintén tényeket gyűjtünk össze és ezután fogunk értelmezésükhöz. Carr példaként, 1903 januárjában a Bury által megfogalmazottakat említi, miszerint a történelem; „tudomány, nem több s nem kevesebb.” A múlt fényében tanulhatunk a jelenről, ám ugyanez fordítva is igaz. E kettő közötti kölcsönhatás, amellyel elénk tárul a múlt és a jelen, a történettudomány feladata. Azt mondják, hogy ellentétben a természettudományokkal, a történelemben nincsenek tanulságok, hiszen nem jósolhatunk belőle jövőt. Ennek kulcsa az egyedi és az általános, a különös és az egyetemes közötti különbségben rejlik. Igaz, hogy a történész jellemzően általánosít, ha dolgozik, ezért konkrét jövőre alapozó jóslata nincs, munkájának érvényessége és haszna mégsem kérdőjelezhető meg. Kijelenthető tehát az a megállapítás, hogy a természet – és egy társadalomtudós céljai között alapvetően nincsenek is nagy különbségek. Ettől némiképp bonyolultabb az erkölcs viszonya a történelemhez. A történésznek nem az a feladata, hogy ítélkezzen a vizsgálat tárgyát képező személyek életével kapcsolatban. Az egyén magánélete csak akkor érdekelheti a történetírót, ha ezzel valamilyen történelmi eseményt befolyásolt. Ha az egyén erkölcsi megítélése nem tartozik a feladatok közé, akkor mondhat-e a történész ítéletet egy múltbéli esemény vagy politika felett? A válasz igen, hiszen ezek teszik a történészt azzá, ami. Ebből a megközelítésből tehát a történész olyan tudósnak számít, aki folyamatosan teszi fel magának a kérdést; Miért? A problémáit pedig úgy kell megoldania, hogy közben semmiféle „dzsókert” nem vehet igénybe, tehát „a történelem olyan kártyajáték, ahol a dzsóker hiányzik a pakliból.”

IV. Okozatiság a történelemben

Az okok tanulmányozása akár a történelem tanulmányozását is jelentheti, s mivel az előző fejezet végén Carr úgy jellemezte a történészt, hogy a miért-re keresi a megfelelő válaszokat, az igazán nagy történészt az jellemzi, hogy nem nyugszik, amíg reménykedik, és meg nem találja a választ a feltett kérdésére. Ilyen megközelítésben a történetírás, maga a múlt bizonyos eseményeinek ok-okozat szerint történő papírra vetése. Ha a történész nem tud egy eseményt egy bizonyos okra visszavezetni, akkor a problémát úgy oldja meg, hogy azokat okokra bontja. A fejezet elején a mű szerzője kifejti, hogy Oroszországgal kapcsolatos kutatásai során rövid, és hosszú távú okok sokaságával találkozott, miközben a bolsevik forradalmat kutatta. Az igazi történészt jellemzi, hogy munkája nem fejeződik be azzal, hogy a felkutatott tényeket felsorolásszerűen papírra veti, hanem kötelezve érzi magát arra, hogy az okok között bizonyos sorrendet állítson fel, ami akár odáig is elmehet, hogy végső következtetés legyen belőle. A jó történetírónak az okok leszűkítése legalább annyira az eszköztárában kell hogy szerepeljen, mint azok megsokszorosítása. Példának okáért vegyük a determinizmust. Ez azt jelenti, hogy a dolgok, amik történnek, mindig okkal történnek, és csak akkor történhetnének másként, ha megváltozna a kiváltó ok. Ennek egyszerű példája a mindennapi életünk egy eseménye: vegyünk egy átlagos reggelt, melyen szembetalálkozunk a szomszédunkkal munkába menet közben. Köszönünk, ő fogadja és nincs semmi különös a viselkedésében. Másnap ugyanígy találkozunk vele, köszönünk, ám szomszédunk a sárga földig lehord bennünket. Hogyan kezeljük ezt a dolgot? Megpróbáljuk magunkban feltárni szomszédunk megváltozott viselkedésének okát, mert ugye minden bizonnyal volt. Magánemberként tehát viselkedéséért akár felelőssé is tehetjük. Ha történészként vizsgáljuk, akkor nyilván ugyanígy gondoljuk, hogy van ok a viselkedésére, ám feladatunk az ok felderítése és nem a felelősség taglalása vagy az ítélkezés. A gyakorlatban tehát egy történész egy már bekövetkezett eseményt gondolhat akár szükségszerűnek is, előtte azonban soha. Effajta megközelítést figyelembe véve tehát a történelemben gyakorlatilag semmi sem szükségszerű, mert ha a kiváltó okok mások lettek volna, akkor az esemény is másként történhetett volna. Ez jelenünkben, azokban a mondatokban nyilvánul meg, amelyek úgy kezdődnek, hogy „mi lett volna, ha” vagy „Szükségszerű volt-e az orosz forradalom?” Létezik egy elmélet, mely szerint az egész történelem véletlen egybeesések sorozata, ám ezzel még mindig nem kaptunk választ a dolgozat címében szereplő kérdésre. A tények értelmezésének a lényege, az okok jelentőségében illetve hierarchiájában rejlik. Ezek meghatározzák, hogy ki hogyan értelmezi az eseményeket. A történetíró azokat a részeket választja ki, amelyekre egyszerű magyarázat adható, majd ezekből következtetéseket von le. A történetírás tulajdonképpen egy válogatási folyamat, amely tényszerűsége mellett okozatiságában is megismerteti az eseményeket az olvasóval. A történésznek tehát racionálisnak kell maradnia, mert az átlagember nem tud mit kezdeni azokkal az információkkal, amelyek nem illenek bele a saját maguk által kreált értelmezésük rendszerébe. Vannak tehát racionális vagy valódi és véletlenszerű okok, melyek így vagy úgy befolyásolják a történelmet.

V. A történelem, mint haladás

A cinizmus szerint a történelemnek egyszerre van egy érvénytelen és egy érvényes jelentése. A másik legnépszerűbb nézet a miszticizmus, mely szerint a történelem értelme magán a történelmen kívül keresendő. A keresztények, vagy korábban a zsidók szemlélete szerint, a történelem egy bizonyos cél felé halad. Tulajdonképpen a megszerzett képességek apáról fiúra, majd nemzedékről nemzedékre történő átadása révén valósul meg a haladás. A történész számára még nem fejlődött ki e haladás végcélja, jelei már mutatkoznak ugyan, de maga a cél végtelen távolságban van. A történelem csak menet közben ismerhető meg, és haladása sem térben, sem időben nem folyamatos. Erről a haladásról mindenki másképp vélekedik, és a történésztől várják annak megválaszolását, hogy ez az úgynevezett haladás milyen történelmi eseményekhez kapcsolható. A történettudomány szerint az ember képes hasznosítani a korábbi emberek tapasztalatait, birtokba véve és átalakítva ezáltal környezetét. A történelem puszta tényei úgy válhatnak igazi történeti eseményekké, hogy a történész minden eseménynek jelentőséget ad. Ez a történelmi objektivitás. Ez nem azon múlik, hogy képesek vagyunk-e összeszedni bizonyos tényeket, sokkal inkább azon, hogyan tudjuk megkülönböztetni egymástól a valódi vagy fontos tényeket az elhanyagolhatóaktól. A történésznek tehát szüksége van egy mércére, hogy eldönthesse, a feltételezett cél érdekében az adott tény vagy esemény fontos-e. A történelem értelme vagy célja ebben az értelemben csak egy távoli valami, ami felé tartunk, szemben a vallás mítoszával, amelynek végcélja az Utolsó Ítélet. Múlt értelmezésünk így állandó változásnak van kitéve, amellett, hogy folyamatosan fejlődik, és értelemére csak a jövőben derülhet fény. A jó történetíró akkor tárgyilagos, ha társadalmában és saját történelmében elfoglalt helyén felül tud emelkedni, közelebb kerülve a jövő megértéséhez. Az ember nem kötelezhető arra, hogy akár a társadalom, akár a történelem jövőjében higgyen. Ha a jelen pillanatban feltennénk a kérdést, hogy mi a történelem, az emberiség a pesszimizmus és a sok szorongás miatt, jellemzően a teológusoknak adna igazat, akik értelmét a történelmen kívül keresik, illetve a kétkedőknek, akik nem tudnak jelentést felfedezni a történelem mögött. Az elmúlt két évszázadon át szinte valamennyi történész azt az álláspontot képviselte, hogy történelmünk és az emberiség a rosszabbtól a jó felé halad. Maga a történetírás gyakorta jegyzi fel azt, amit az emberiség elért, és kevésbé azt, amiben kudarcot vallott. A veszteseknek azonban a történelem alakulásában legalább annyi szerepük volt, mint a győzteseknek. Leegyszerűsítve tehát a történész azokkal foglalkozik, akik vagy így, vagy úgy, de véghezvittek valamit. A történelmi haladás az emberi értékek és a tények kölcsönhatásának eredménye, és a jó történész ezt a folyamatot mutatja be. A két dolog nem szétválasztható, a történelem lényegében változás, amiből ha akarunk teológiát vagy legendák gyűjteményét csinálhatunk. Szemléletünk, mely meghatározza történelmünket, tulajdonképpen mai társadalmunk tükre, hiszen tényleges történelmet csak úgy írhatunk, ha elhisszük, hogy az emberiség elindult valahonnan és hinnünk kell azt is, hogy haladunk valamerre.

VI. A táguló horizont

Korunkban a történészek és a történelem olyan helyzetben vannak, amikor különféle jóslatok a világvégével rémisztgetnek. Az emberiséget az a tudat, hogy egyszer mindnyájan meghalunk, nem akadályozza abban, hogy tervezgessen és elhiggye, a történelem folytatódni fog. Ez a 21. század, az öntudatra ébredt ember korszaka. A kortárs történésznek kötelessége tudnia, amit csinál és képes is erre. A mai ember képes arra, hogy sorsát irányítsa, értse, és legyen ura cselekedeteinek, és a maga hasznára változtassa közvetlen környezetét. Az erre tett erőfeszítések következményeképpen mára átalakult mind az emberiség, mind a társadalom. Mindent összegezve, a könyv elolvasását követően sem adható pontos válasz arra a kérdésre, hogy mi a történelem, de annyi bizonyos, hogy az emberiség múltjának eseményeit összefoglaló tudomány.

Oldal: Mi a történelem?
Vincze Mónika honlapja - © 2008 - 2024 - monikavincze.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat