A dualizmus

Bevezetés

A dualizmus korában a magyar társadalom jelentős átalakuláson esett át, melynek legfőbb jellemzője a polgárosodás volt. Az 1867-1918 közötti időszakban a magyar társadalom kétségkívül legnépesebb társadalmi csoportját az agrárproletárok alkották. E réteget három fő típusra különíthetünk el. Ide tartoztak a legnagyobb lélekszámot mutató, egész éven át foglalkoztatott cselédek, a napszámosok, akik az 1848 előtti korszak legnépesebb táborát alkották, illetve a részesmunkások vagy más néven summások. E három rétegen kívül létezett egy nehezen meghatározható réteg is, akiket a vasútépítés és a folyók szabályozása okozta nagy tömegű földmunka miatt foglalkoztattak. Ők voltak a kubikosok. Dolgozatom további részében a summások életmódját kívánom bemutatni.

A vándor idénymunkások vagy summások

Az agrárproletároknak azt a csoportját nevezzük summásoknak, akik tőke- és termelőeszközeik hiányában megélhetésüket úgy biztosították, hogy nagyobb birtokokra, főként csoportokban szegődtek idénymunkára. „A summások egyszerre voltak idény- és vándormunkások." Az elszegődött munkások elsősorban cukorrépa, burgonya és kukoricakapálással és vegyes mezei munkákkal keresték kenyerüket. Főként a Kis-és Nagy Alföldet észak felől határoló, elnépesedett domb- és hegyvidék parasztságából kerültek ki. Rendszerint a Dunántúlon található, nagygazdaságok szerződtették őket tömegesen, szállításukat marhavagonokkal oldották meg. Egy-egy kocsiba szerszámaikkal együtt negyven-ötven főt is elhelyeztek. A summás csoportok rendszerint házasság előtt álló fiatal férfiakból és nőkből álltak. 

A szervezett munkavégzés

Többnyire lakóhelyüktől távolabb vállaltak munkát, útiköltségüket a nagybirtokos fizette. Az uradalommal kötött szóbeli vagy írásos szerződést konvenciónak nevezzük. Ez tartalmazta a természetbeni és a pénzbeli járandóságukat. Munkájukra elsősorban a nagybirtokokon volt szükség tavasztól őszig, általában fél évre, ritkább esetekben nyolc-kilenc hónapra kötöttek szerződést velük. A szerződés lejártának közeledtével a summások további megélhetése veszélybe került, a munka végeztével a hazafelé tartó úton, dalban fejezték ki sérelmeiket. Jó példa erre egy Bihar megyéből fennmaradt dal: 

"Segédtiszt ur háza előtt van egy fa,

Segédtiszt úr arra legyen akasztva!

Én is elmegyek az akasztására,

Én huzom a kötelet a nyakára."

Az idénymunkát jellemzően a takarmánynövények betakarítása, illetve az aratás tette ki. A csoport tagjai napi tizennégy-tizenhat órát dolgoztak. A hétből hat napot teljesen végig dolgoztak, de reggel és délután fél óra, délben egy óra étkezési szünet állt rendelkezésükre.

Aratók ebédje az Alföldön

 A vasárnap pihenőnap volt, a tisztálkodásé, egyes területeken a templomba járásé, de ilyenkor sor kerülhetett a kézi eszközök kijavítására is. Ha ezen túl maradt még idő, akkor a summások vagy útra keltek a szomszéd csoportokhoz, vagy daloltak, meséltek egymás között. Életük szinte minden szakaszát megénekelték, a nóták középpontjában a velük való bánásmód és az étel minősége állt. 

Íme egy ezzel kapcsolatos, Borsod megyéből fennmaradt summásdal: 

"Intéző úr udvarában van egy fa,

Párosával áll a summás alatta.

Intéző úr a summásra rákiált:

- Induljatok, az anyátok csillagát!

- Intéző úr, Isten áldja meg magát!

Ne mérjen már nekünk több szalonnát!

Vagy egye meg, vagy adja a kutyának,

Ne adja a hathónapos summásnak!"

Ahogyan a dal második sorából is látható, a kapáláshoz és az aratáshoz párokba álltak, rendszerint a férj a feleséggel vagy a lányával aratott együtt. Mivel minden munkát el kellett végezni, eső esetén az istállóban vagy a gazdasági épületek környékén, esetleg magtárakban dolgoztak. Az év fennmaradó részében egyéb munkából kellett megélniük, alkalmanként napszámos munkát vállaltak, például favágást a téli időszakban. A feleségnek és a nagyobb gyermekeknek gyakran egész éven át alkalmi munkát kellett végezni a faluban, a család megélhetésének biztosítása érdekében. A természetbeni juttatások egy részét a gazdaasszonynak adták át, aki naponta legalább egy alkalommal kenyeret sütött és meleg ételről gondoskodott. A summások kiválasztottak maguk közül valakit, aki az ő munkáját segítette, az ő feladatai közé tartozott az élelmiszerellátás megfelelő beosztása. Ez a juttatás havi három-négy kilogramm szárazfőzelékből, közel ugyanennyi húsból, tizenkettő kilogramm burgonyából, egy kilogramm sóból, körülbelül harminc kilogramm lisztből és egy liter ecetből állt. Mindezekhez még pálinkát is kaptak. Ezen kívül néhány fillért fűszerekre költhettek, valamint biztosították számukra a világítást és a tüzelőt. A munkájukért járó pénzt havonta, a termény rájuk eső részét pedig elszámoláskor kapták. Az élelem járandóságot részben hetente, részben havonta kapták. A pénzbér három-négy koronát jelentett, a termény rész maximum két mázsa gabona volt. Ezt a keresetet a csoportok vezetői, az úgynevezett "csapatgazda" vagy „summásgazda" vette át, és munkájuk minősítése alapján osztotta szét a csoport többi tagja között. Ő volt az a személy, aki a summások ügyes-bajos dolgait elintézte, a köztük lévő nézeteltéréseket elsimította. Lakásán gyülekeztek a munkára jelentkezők, akik közül mindenkinek úgynevezett munkakönyvvel kellett rendlelkeznie, és ezt a summásgazdának jelentkezésekor át kellett adnia. A nagybirtokos urak megbízottai csak a summásgazdával tartottak kapcsolatot, a munka leosztását is csak vele közölték. Ha a csoport létszáma nagyobb volt, „algazdákat" és „előmunkásokat" is kineveztek. Az ő szerepük elsősorban a kapálásnál volt jelentős. Az előmunkás a jobb szélső sorban haladt, ő diktálta az ütemet. Ha a summások „v" alakban haladtak, az alakzat élén foglalt helyet. A nehezebb fizikai munkát végzők (egészkezesek) teljes részt kaptak, a nők, a serdülők, (félkezesek) valamint az öregek pedig a kereset felét, harmadát, olykor csupán negyedét kapták, még egyenértékű munka esetén is. Előfordult, hogy külön sorba állították be a fél-és egész részeseket. A csapatot rendszerint a summásgazda toborozta. A munkapárok harminc-hatvan vagy ritkább esetekben nyolcvan-százhúsz főből álltak. A munkát a summásgazda szerezte nekik. A dolgozók kiválogatásának fő szempontja a munkára való alkalmasság volt. Az egy-egy földrajzi területről érkező bandák közösen tömörültek, emellett természetesen a rokonok is igyekeztek társulni. A summásgazda társai nevében alkudozott, vagy éppen szerződést kötött. A summásgazdák legnagyobb része nem a csoport tagjai, hanem a munkaadó kiválasztása révén kapták a beosztásukat, amit le nem mondhattak, viszont ők bárkit kizárhattak a csoportból. Jellemzően külön szálláshelyük volt, és a munkát irányították, felügyelték, ezért abban aktívan nem is kellett részt venniük. A summásgazda jelleme általában kihatott a csoportjára, többnyire bizalmatlanság övezte. Természetesen az ellentétek, az élelem és a pénz elosztásának arányából adódtak. A munkaadók hajcsárai a felügyelet mellett különféle mellékjövedelmeket szerezhettek, amiket előszeretettel osztottak szét rokonaik között.

Használati tárgyaik

A summások szállásának elmaradhatatlan kellékét képezte a fedeles kosár, az ivó edényt vagy más néven bádogot ennek füléhez rögzítették, amely arra szolgált, hogy ha az őket szállító vonat megáll valahol út közben, az edényt gyorsan magukhoz vehessék. A férfiak a bögrét a földre nem vihették magukkal, ott ugyanis nem volt idő inni belőle. Este a szálláson ebből ittak, reggel pedig ebből mosakodtak. A férfiaké minta nélküli, a lányoké általában virággal díszített volt. A fedeles kosárban tartották az asszonyok a kést, amivel a kenyeret és a szalonnát vágták. Ez gyakran készült rossz kaszából. Leggyakoribb esti vacsorájuk a habart gyümölcs volt, ehhez a tejet és a gyümölcsöt a faluból szerezték, csere útján. A habaráshoz fakanalat használtak, melynek a helye a polc alatt volt, falécre szegezve. Vasárnap mindig magukat kellett ellátniuk, ha tészta volt az asztalon, azt fanyelű vasvillával ették. A férfiak a mezőn való étkezéshez bádogkanalat használtak, helye a tarisznyájukban volt. Ezt étkezés után, a fűben törölték meg. Étkezésük közös tálból történt, akinek nem volt kanala az a legvégén a tálban maradt ételt ette. A leányok fontos eszköze volt a kenő toll, amivel a krumplilángost kenték. Ebből egész héten lehetett vinni a mezőre. A toll helye a láda fiókjában volt. A summáskosár egyik elmaradhatatlan eleme volt a sótartó, amely a lányoknál díszesebb, a férfiaknál egyszerűbb volt. Ebben paprikával kevert só volt, így ha a kenyérhez nem volt szalonna, akkor azzal hintették meg. Ha az esti vacsorához az uradalom által adott bab kevésnek bizonyult, akkor kasztrojban vagy más néven három lábú serpenyőben főztek hozzá krumplit. A serpenyőt rendszerint boltban vették, és mivel a summásládába nem fért bele, teknőbe tették. Ha nem a szabadban, hanem a tűzhelyen főztek, akkor két füllel ellátott, vaslábost használtak. Ebben forralták a tejet, helye a fekvőhely alatt volt. A szálláson és a mezőn egyaránt a fiatalabb lányok leguggolva ettek, a földre tett tálból, ez volt a vastányér. A reggeli mosakodást már korábban említettem, ezt a szájukba vett vízzel oldották meg. Este a barakkban, a mosakodáshoz fatálat használtak. Akinek lavorja volt, az már módosnak számított. A teknőt általában a „sütőteknős cigányoktól" vették. A lányok, hogy ki ne leshessék őket a legények vizet vettek a tálba vagy teknőbe és egy távolabbi helyre mentek mosakodni. Mivel fürdésre nem volt mód, jó ha egy nyáron négy-öt alkalommal el tudtak menni egy patakhoz. A teknőket vagy tálakat általában puha fából készítették. A másik ugyancsak fontos fából készült eszközük a szalonnakampó volt. Ez mindenki eszköztárában fellelhető volt, mivel minden summásnak négy kilogramm szalonna járt havonta. Ennek a kampónak a kifaragása a legények feladata volt, melyért cserébe gyakran előfordult, hogy a lányok kimosták a legény fehérneműjét. A szálláson mindenkinek a feje fölött lógott a rózsafüzér, melyet induláskor a kosár fülére kötöttek, hogy kéznél legyen. A ládafiók mélyén lapult a summás egyik legfontosabb eszköze a „kenyérbiléta". A summásgazda mindenkiét ismerte, ennek fejében igényelhették a summások a kenyeret és a lisztet. A lányok és asszonyok felszereléséhez hozzátartozott a tükör, és a leveles doboz is. Ebben tartották a hajba való szalagot, a nagyobb leányok pedig a tintát. Ezt a dobozt is a láda fiókjában tartották. Az asszonyok és a lányok fontos eszköze volt a vasaló, mellyel saját holmijuk mellett, egy-egy legény holmiját is kivasalták. Minden summásnak rendelkeznie kellett préselt üvegből készült pohárral, hogy legyen mivel bevennie az orvosságot. Ha a summás nyolc nap után sem gyógyult meg, hazaküldték. 

Szállásuk és körülményeik

Maguk a summások istállókban, pajtákban bezsúfolva, szalmazsákon vagy csak szalmán, a földön aludtak, gyakran a férfiak és a nők együtt. Jelentősebb nagybirtokokon elszállásolásuk a számukra kialakított közös hálóhelyen történt. Ezek az emberek az év legnagyobb részét ilyen körülmények között töltötték. Este a szálláshelyen mindig lennie kellett egy-két kupa víznek, ennek biztosítása a lányok, asszonyok feladata volt. Azt a lányt, aki az üres kupa mellett úgy ment el, hogy nem hozott bele vizet, beképzeltnek, fennhéjázónak hívták a férfiak egymás között, és megállapodtak abban, hogy ezt a lányt biz nem érdemes feleségül venni.

Befejezés

A fent leírtak alapján mindent összegezve megállapítható, hogy a summások magukkal vitték egységes bandájukban szigorú erkölcsi elveiket, hűen őrizték folklórjukat, viseletük megmaradt és a rájuk jellemző vándor életmód csak nagyon lassan, a század vége felé éreztette valamelyest hatásait. A népcsoport Magyarország számos megyéiben megtalálható volt és létszámuk mintegy harmincezer főre tehető. Az 1945-ös nagybirtok felosztás életformájuknak véget vetett.

Oldal: Dualizmus
Vincze Mónika honlapja - © 2008 - 2024 - monikavincze.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat